Múltbéli barangolás

Osztényi Leander, a szelőcei alapiskola névadójának neve talán ismerősen cseng hazai berkekben, de az ifjabb generáció körében csupán egy név, egy arctalan személy, aki azonban valamikor itt élt, oktatott, alkotott közöttünk. Osztényi Leander nem csupán egy név az intézmény falán, hanem olyan történelmi és erkölcsi örökség hordozója is, amely példát és iránymutatást adhat a fiatalabb generáció számára. A múlt megismerése – különösen már alapiskolás korban – hozzájárul ahhoz, hogy a tanulók tudatosan kapcsolódjanak saját közösségük értékeihez és hagyományaihoz.    

Osztényi Leander 1911. július 28-án született Vágfarkasdon a református templom melletti házban. Sokszor mesélte, hogy szülőháza a szabadságharc idején Görgey tábornok főhadiszállásául szolgált. Az Osztényi név állítólag –Leander későbbi elmondása alapján- olasz származású. A család  anyai ágon Csokonai Lillájával is rokonságban állt. A különleges Leander nevet a kisfiú édesapja barátjától, Vértessy Leanderről kapta, akivel Osztényi József az alföldi tanítóskodása idején találkozott.

   Osztényi Leander édesanyja Nagy Mária, édesapja, az 1878-as születésű Osztényi József, a vágfarkasdi református népiskola igazgatója volt, tankönyvíró. Kovács Alajos egyházmegyei tanügyi bizottsági tag 1924-ben terjesztette fel saját hittanoktatási tantervjavaslatát az egyházmegyei közgyűlés elé. Ehhez a tantervjavaslathoz Osztényi Józseffel könyvet szerkesztett Református vallástani kézikönyv címmel. A tankönyv használatából az özvegy-árva gyámintézet is jutalékot kapott. A tankönyv első nyilvános kritikáját 1928-ban jegyzőkönyvezték, miszerint az esperes a tanulók gyengébb teljesítményéért a könyvet teszi felelőssé.   Így fokozatosan kiiktatták használatát. A vágfarkasdi református tanítói lakásban kezdte meg  tehát első lépéseit a kis Osztényi Leander, Leli. Korán megmutatkozott rajzkészsége. 1924-ben 13 éves volt, mikor a vágfarkasdi kisbíró kidoboltatta a rektor fiának első kiállítását. De a farkasdi gazdák nem méltányolták a tehetséges fiú törekvéseit. Egyedül a zsidó Schultz Móric sörgyáros vásárolt tőle képet. Talán azért mert tetszettek neki, talán azért mert az apja jó barátja volt. Végül a gazdag kocsmáros is vásárolt képet Leandertől, igaz, egy limonádéért.

Az Osztényi gyerekek öten voltak testvérek: Mária, Sarolta, József, Leander, Endre. A család nem volt  tősgyökeres farkasdinak mondható, az édesapa Osztényi József a pest megyei Aporkáról került a faluba, 1904-től 1944-ig tanított Vágfarkasdon.

Osztényi Leander az elemi iskola elvégzése után 1923 és 1927 között gimnáziumi tanulmányait a Komáromi Sz. Benedek-rendi Katholikus Főgimnáziumban végezte, ahol meghatározó szerepet töltött be életében Harmos Károly tanár, festő, a törekvő fiú első mestere és példaképe. Harmos Károly négy éven át tanára volt a gimnáziumban. Ez idő alatt látogatta a Harmos-féle különórákat is.

   Utolsó gimnáziumi évében Leander atlétikai ügyességéről is tanúbizonyosságot tett. 1927. június 16-án zajlott a főgimnázium tornaversenye. Az ünnepély alatt a 12. gyalogezred zenekara szórakoztatta a közönséget. A verseny végén az ifjúság felsorakozott, a győztesek előléptek,  Gidró Bonifác igazgató pedig lelkes szavakat intézett hozzájuk, majd kiosztotta a díjakat. Osztényi Leander 80 m-es síkfutásban a 2. helyet szerezte meg, magasugrásban pedig első lett.  A komáromi évek alatt kapta a Leli becenevet a furcsa hangzású Leander helyett. Népszerű volt a gimnáziumban.  Sohár Ottó tornatanár kedvence, az alsós lányok bálványa, az iskolai labdarúgó mérkőzések és atlétikai tornák sztárja. Nemcsak futásban, magasugrásban, súlylökésben, de nyújtóban is páratlanul ügyes és tehetséges volt. Egy lélegzetelállító szaltó után macskaügyességgel ért földet nagy ováció közepette.

  Az érettségi után Pozsonyban folytatta tanulmányait. Akkor nyílt meg a magyar tanítóképző, ő pedig családja hagyományát folytatva, édesapja nyomdokaiban haladt tovább. Tanítói oklevelét 1931-ben vehette át.  Osztályfőnöke  Gregorovits Lipót volt.  Osztényi Leander volt az egyetlen az osztályból, aki kezdeti tanítói pályafutása után más szakmában teljesedett ki. 

  Pályakezdőként Negyeden, majd szülőfalujában Vágfarkasdon dolgozott. Még a negyedi évek alatt megnősült, feleségül vette a szintén pedagógus  Nagy Idát, akivel családot alapított. Két gyermekük született, Erzsébet és Leander.

  1941. szeptember 16-ától a Sóki Református Népiskola igazgató-tanítója lett. Ide költöztette családját is. 1945-ben a sóki katolikus iskolát is igazgatta. Ebben az időszakban együtt dolgozott feleségével, Nagy Idával.

  1945. július 31-i hatállyal, mint sok magyar tanítót, így Osztényi Leandert is elbocsátották állásából feleségével együtt és elvették pedagógusi diplomáját, amelyet csak 1952-ben kapott vissza.  Hogy családja megélhetését biztosítani tudja, képeit árulta. Vagy próbálta, mert ezen próbálkozásai Szelőcén sikertelen voltak. Az egyszerű emberek nem igényelték és értékelték a művészetet. Két gyerekkel, Erzsébettel és a kis Lelivel egy álló esztendeig tengődött munka és kereset nélkül. A kert, a föld megadta ugyan a kenyeret, a zöldséget, baromfi is akadt az udvarban, de egy szép napon fizetni kellett a villanyért. Egy megveszekedett korona sem akadt a házban. Átszaladt a szomszédba, kollégájának restelkedve mondta el a dolgot, kérte, segítse ki. Hasonló bajban szenvedett!  Ez idő tájt halt meg  Osztényi József, Leander édesapja, akit akkorra már kitelepítettek Magyarországra.  Hívták a rokonok a temetésére, igen ám, de a temetőt, ahová édesapját temették, határ választotta el a fiától. Nem engedték át Magyarországra. Leander ott állt tehetetlenül a határsorompónál. Kalapját leemelve, sírva hallgatta a temetőből érkező kisharang hangját, mely az apa utolsó búcsúját hozta hírül. Ott döntött jövője felől: Mennie kell! El innen! Nem talált más kiutat. Miután pedagógusként nehézségei támadtak, állását elvesztve, Osztényi Leander új utat keresett. Egy sorsdöntő újsághirdetés akadt a kezébe: A Karlovy Vary porcelángyár Nová Role-i üzemének porcelánrészlegébe munkásokat kerestek. Egy kopott aktatáskával, kölcsönkapott kabátban és egy szál ecsettel, mint a mesebeli szabólegény, elindult szerencsét próbálni. Feléségétől és gyerekeitől így búcsúzott: „Ebből fogunk megélni.“ Ekkor Osztényi Leander 35 éves volt.

   A Harmos Károlynál szerzett szakmai ismeretek elegendőnek bizonyultak, hogy felvegyék a kitelepített német szakemberek helyébe, de kevésnek, hogy tüstént porcelánfestő lehessen. Munkába állása első napján a porcelángyár udvarát söpörte, másnap azonban már Otto Tauschek professzor mellé került, aki azelőtt a Müncheni Képzőművészeti Akadémia professzora volt, Karlovy Varyban aztán a porcelángyár művészeti részlegét irányította.

Leander két éven át tanulta Tauschektől a porcelánfestés technikáját és műhelytitkait, majd utána évtizedeken keresztül meghatározó tervezője lett a vállalatnak. Miután Tauschek Németországba települt 1949-ben, Max Švabinskytől rajztechnikát, grafikát és az acéllemezek előkészítését sajátította el. Az iparművész barátsága  segítette a beilleszkedésben is. 

Osztényi Leander lankadatlan erővel tanult és dolgozott. Vázák, amforák, étkészletek és tányérok kerültek ki a keze alól. Mikor már biztos volt a megélhetése, pár hónap után magával vitte családját és letelepedtek. Fia, ifj. Osztényi Leander később apja nyomdokaiban haladt, a porcelángyár igazgatóhelyettese lett.

Azért letelepedés nem volt egyszerű, a művész maga vallotta, „ a gyökéreresztés nem olyan egyszerű, főleg annak, aki fejből tudja Toldit, az első betűtől az utolsóig.” Még 35 év ott tartózkodás után sem jelentett neki Nová Role annyit, mint Farkasd vagy Komárom.

   Később nagyon bántotta, hogy a gyárban idővel a kevésbé igényes és szép eljárások honosodtak meg. Fantasztikus precizitással tudott másolni. Híres festők műveit vitte át kicsinyített formában porcelánra.  Irántól Angliáig, Moszkvától Budapestig kapott megrendeléseket. Világhírű, hófehér porcelánra festett égetett csodái, Dürer, Rembrandt, Picasso, Munkácsy  művei, miniatűr másolatai kerültek ki a keze alól.  Vallotta: „harmincöt év alatt talán már megismertem a porcelánt, de azért még most is előfordul, hogy égetés közben más jön ki az anyagból, mint amit elterveztem“.  Minden egyedi darab megfestése külön feladat elé állította a mestert, hiszen a porcelánra vitt festék más árnyalatú nyersen, mint kiégetés után. A porcelángyárban az exkluzív külföldi megrendelések és hivatalos ajándékok alkotómestere lett.  Festőként is jelentőset alkotott. Vászonra festett, kedvelte a portréfestést és az akvarellt. Kiállításai voltak Galántán és Komáromban, művei ma is aukciók kínálatát képezik.

 1983-ban megnyílt kiállítása a Duna Menti Múzeumban. A 170 kiállított porcelánon ismert festmények másolatai, kedvenc hazai tájak voltak láthatók, amiket igen apró ecsettel és nagyítóval festett a művész. Ebben az időben hosszabb ideig Komáromban tartózkodott. Sokszor látták másfél hónapos itt tartózkodása alatt, ahogy a sötét kalapos, jól megtermett művész a belváros utcáit rója. Úgy tartotta, amíg a kiállítás tart, neki kutya kötelessége kéznél lenni. Túl volt már a hetvenen, „hetvenkettő vagyok, de hetvenegynek se nézek ki”, mondogatta viccesen. Tele volt életerővel és nagyon közvetlen volt. Németh Gyula interjút készített vele, ahol „Mesteremnek“ szólította, de a művész ezt mondta a megszólításra: „Nézd, barátom, mester helyett szólíts inkább Leander bátyámnak, és tegezz nyugodtan, hisz geológiailag úgyis egyidősek vagyunk, az a néhány évtizednyi különbség, ami valójában köztünk van, ilyen formában teljesen elenyésző.“ Nem tartotta életbevágónak, hogy állandó kiállításai legyenek, de műveit mindig az övéinek hozta el, örült,  ha a hazaiaktól jött az elismerés.

1986-ban a galántai Néprajzi Múzeumban is volt egy kiállítása, előtte Budapesten.  Mikor már úgy érezte elfelejtik, megkapta a keveseknek kijáró Mikuláš Schneider-Trnavský - emlékérmet munkája elismeréséül.

  Osztényi Leander és felesége, Nagy Ida neve egy különleges bibliával, a hanaui bibliával is összefüggésbe hozható. Ez a könyvritkaság több, mint négy évszázada őrzi a Szenczi Molnár Albert gondozásában megjelent Szentírást. A hanaui biblia a vizsolyi biblia második, javított kiadása. Az 1608-ban megjelent könyv egyik példányát 1945 után Osztényiné Nagy Ida őrizte. Előtte édesapja, a búcsi kántortanító tulajdonában volt. Egy ideig a búcsi református templom tornyában is rejtegették.  Osztényiné Nagy Ida 1943 tavaszán elásta, utána, mikor elköltözött, magával vitte Csehországba.  Ida 1970-ben vitte  át Magyarországra, amikor is a Pécsen élő orvos testvérének, dr. Nagy Lajosnak adta át, mert „annak itt a helye”(Magyarországon)

  Dr. Nagy Lajostól a lánya, a ma Dániában élő Nagy Zsófia örökölte, aki szintén azt vallja, hogy a bibliának Magyarországon van a legjobb helye, ezért azt a Ráday Gyűjtemény Műemlékkönyvtárának adományozta. Az ellenreformáció idején eredetileg három biblia érkezett egyszerre Hanauból, abrakos tarisznyában csempészték őket. A másik kettő sorsáról nem tudunk.

  Élete alkonyán Osztényi Leandert megkeresték a Cseh Nemzeti Múzeumtól és a Szlovák Nemzeti Múzeumtól, meg akarták venni a porcelánjait. Nem adta. A Szépművészeti Múzeumnak szánta őket Budapestre. Ebben megegyeztek a fiával és a lányával. „Úgy akarok valamit adni a magyarságnak, amit tudok, lehet hogy 2000 év múlva megtalálnak egy-egy tányért, elolvassák a nevemet, talán így mégis valamit értem ...”

   Utolsó hónapjaiban minden reggel tornázott, farkasdi parasztos hagymás rántottát készített reggelire. Sárgászöld öltönyéhez biggyesztett vörös cicanyakkendőjével semmiben sem különbözött egy századelejei olasz bohémtól.

  Osztényi  Leander, vagy Leli bácsi, ahogy sokan nevezték,  1990. február 27-én, életének 79. évében  hunyt el. Előtte mértéktartó optimizmussal fogadta a rendszerváltást. A Karlovy Vary-i krematóriumban búcsúztatták. Fia, Leander, anyanyelvi szinten beszélt magyarul, s magyarul szintén beszélő unokáit a nagypapa mindig arrafelé kísérte haza az iskolából, óvodából,  (Zámecký vrch utca 4. ) ahol annak idején az a költő bácsi lakott, aki a Toldit írta. (Arany János 7 éven keresztül epeproblémái miatt gyógykúrán vett részt a városban).

Iskolánk  2000-től viseli a nevét,  szülőfalujában, Vágfarkasdon utca őrzi a nevét.

  A neves pedagógus, művész ars poeticája:

          „Így is lehet, csak így érdemes. Másokért cselekedve, hogy jó lehessen.“

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Osztényi Leander Vágfarkasdon született 1911. július 28-án, abban a házban, amelyben a Szabadságharc idején Görgey tábornok főhadiszállása volt.

Gimnáziumi tanulmányait Komáromban végezte, itt találkozott Harmos Károllyal, aki tanára, „első mestere“ és példaképe lett. Pozsonyban szerzett tanítói oklevelet, majd Negyeden, Vágfarkasdon tanított. 1941. szeptember 16-án a Sóki Református népiskola igazgató-tanítója, 1945-ben a katolikus iskolát is igazgatta. Itt tanított feleségével 1945.július 31-ig, amikor a Benesi dekrétumok alapján elbocsátották állásából, mint minden magyar tanítót. Elvették pedagógusi diplomáját, amelyet csak 1952-ben kapott vissza.

A magyar iskolák bezárása után, állástalan pedagógusként a Karlovy Vary melletti Nová Role-i porcelángyár hirdetésére elindult szerencsét próbálni. Itt Oto Tauschek tanítványa lett. Két éven keresztül tanulta a porcelánfestés műhely-titkait, hogy aztán évtizedeken keresztül maga is meghatározó egyénisége legyen a gyár porcelánfestésének és művészeti tervezésének. A porcelánfestészet mellett sokat festett vászonra is, kedvelte a portrét és az akvarellt.

Kiállítása régiónkban Galántán és Komáromban volt, mert mindig az övéinek hozta el munkáit, örült az azoktól jött elismerésnek.

Bár Karlovy Vary-i letelepedése után csaladját is magával vitte oda, ahol, mint mondta, nem a fajtája, hanem munkája alapján tisztelték és becsülték, de sohasem feledkezett meg a hazai tájakról, és mindig szívesen jött Komáromba, Farkasdra és Sókszelőcére, ahol sok barátja és tanítványa volt.

Bár Osztényi Leandert híressé és elismertté művészete tette, de emberi nagyságát, hajlíthatatlanságát, példaértékű magatartását NÉPTANÍTÓ-ként érdemelte ki. Igazgatói állásából elbocsátva, tanítói oklevelétől megfosztva, az akkori hatalommal dacolva, újra kezdte életét, és az idegenben magyarként elismerést vívott ki magának, családjának. Ez példa lehet mindnyájunk számára.